Éjszakai, erdőbeli halálvárás

Sötét van, fekete minden fa, bokor...

Ijesztő az éjjel, a vakságcsokor...

Mindenfelől zörejek hangzanak fel...

Magányos-fájdalmas az erdő éjjel...

Susog és reccsen, rémiszti az őzet...

Kinek szíve már szilárduló kőzet...

A napfényre, fényre emlékezik most...

Látja a mezőt, s messziről a várost...

Érzi, ahogy először füvet evett...

Érzi, ahogy először szerelmes lett...

Látja a gidákat, első fiait...

Látja a rókát, az elkap valakit...

Emlékszik a haldokló őz magában...

Meleg emlék, de a szívben magány van...

Előjön a futás az ember elől...

Pukkanás hallatszik az erdő felől...

Fájdalom-virág nyílik a testében...

De mégis továbbfut ő nagy sebtében...

Majd csak fut, rohan, ameddig csak bírja...

Míg egyszer csak le nem dönti a kínja...

Azóta fekszik itt, érzi a halált...

Tudja, a pillanat majd mindent megvált...

Eljön majd érte, talán már itt is van...

Lassan közelít felé a vadonban...

Az éjből egy sötét árny bukkan elő...

Körülötte egy halálthozó szellő...

Kinyúl az őzért, mégcsak oda sem néz...

Ösztönösen ér el az őzhöz a kéz...

"Erdők, mezők, belül őrzöm fényetek!...

Remények, társak! Hát isten veletek!"...

1996-07-11